Beszélgetés Schnitzler Arthurral.
Bécsnek sajátságos atmoszférája van. A világváros
külsőséges, tündéri fénye, a pazar mulatóalkalmak korhü dekadenciája, a turistáskodás
pirospozsgás, trappoló rugalmassága, a müvészet és tudomány csendes elvonultsága, a
nyárspolgár megható családszeretete és a kalandvágy könnyelmü szerelmeskedése
mind-mind úgy élnek egymás mellett, mint két inseperable, akik meghalnak, ha párjukat
elvesztették. Minden bécsiben megvannak ezek a
tulajdonságok, ezek a vágyak, kinél nagyobb, kinél kisebb mértékben, mindegyik a
város kiválasztott gyermekének tartja magát, das weaner Kind, akit az Isten is
jókedvében teremtett. A szomoruság könnyei még le sem peregtek, már is felejtve
vannak és a vigalom pohara még ki sem ürült és a melancholia már bontogatja fekete
zászlóját. A halál és szerelem játéka úgy kergetődzik a bécsi szivében, mint a tavaszi szellő az első pillangóval. Felejthetetlenül
kedvesek, hóbortosak, könnyelmüek, jószivüek, megértők és szolidárisak.
Ami azonban a nép gyermekében öntudatlanul élt és él, azt az ösztön hatalmas
sugalmazásával a bécsi tehetségek, akár muzsikusok
voltak, akár irók, költők, vagy müvészek, a saját beszédes formájukkal mindig
megörökitették. Bécs benne volt: akár Mozart
varázsfuvolája szólt, akár Strauss valcere, vagy ha Bittner
Te Deuma zug fel az orgonán, vagy Arthur Schnitzler novelláiból mosolyog elő. A
problémák itt megkönnyebbülnek, a mélység a felületre szökik, megfürdik a napfény
derüjében és már nem is probléma, világos, természetes, csak annak a gondolatnak kell
hinni, amit a szivünk diktál. És nincsen igazuk a bécsieknek? Nem ez az egyetlen helyes igazság? Arthur Schnitzler legalább minden munkájában ezt akarja
bizonyitani és Arthur Schnitzlert ma a bécsi
lélek legmélyebb ismerőjének, legjobb orvosának, de legvakabb szeretőjének is kell
tartani. Bécsben a zugfodrászmühelyek elkeseredett
habverői épp ugy ábrándoznak és hódolnak Arthur
Schnitzler munkáinak, mint a felső tizezer selyempizsamás urai és hölgyei. A
villamosban kis varrólányok ölében, teadélutánokon, cobolyprémek rejtekeiben Schnitzler-könyvek találhatók. Vajjon miért?
Mert Schnitzler könyvei tükröt tartanak Bécsre és ebben a tükörben mindenki fölismerheti
magát.
Bécsi ismerőseim körében a legirigyeltebb voltam
azon a napon, amikor a hires Arthur
Schnitzlerrel együtt ebédeltem. Egy nagynevü bécsi professzornál ketten voltunk hivatalosak. A pompás ebédlőben azon a
délen leeresztett függönyök és teljes villanyfény fogadott. Eleinte nem értettem ezt
a furcsa szokást. Sütött a nap, aminek örülni kellett volna, ehelyett azonban
óvatosan elzártak minden benevető sugárocskát, dehát tájékozatlan ember jól teszi, ha
óvatos, nem sokat érdeklődik, mert könnyen blamirozza magát. Schnitzler kicsi alakja, fehér orvosszakálla, mélyen ülő
szürke szemei teljesen lekötöttek. Élénken érdeklődött Magyarország iránt. Szeged
hol is fekszik a Tisza
igen halpaprikás, gulyás. Nagyszerü, emlékezett arra,
hogy egyszer Pécsett fölolvasást tartott, elrontotta a gyomrát, rosszul volt, dühében
a nagy vendégszeretet ezer ételcsodái között megevett egy nagy tál gulyást és azonnal
egészséges lett. Szép, szép, mondogatta, de csak egy napig, lejönne Szegedre is egy Schnitzler-premierre, hogy megnézze a Tiszát. Kedvet akartam csinálni, elmeséltem, hogy futott idáig Szabó Dezső, hogy látogatott le Móricz Zsigmond és hogy itt élt pályája
kezdetén Mikszáth Kálmán. Nem értem el a várt
hatást. Schnitzler egytől sem olvasott semmit,
nem ismeri Karinthyt, Kosztolányit, de olvasta Adyt. Már-már elvesztettem minden reményemet, hogy a magyar tehetségek egy nevén végre lehorgonyozhatjuk magunkat,
amikor megemlitette Molnár Ferenc nevét.
Óvatosan beszélt Molnárról, mint minden iró,
aki ugy fél az interjutól, mint Schnitzler. A
professzor rosszallólag
rosszalólag
rázta a fejét. A Riviera igazán nem ad
aktualitást ennek a névnek – mondta –, Bécsben nem
tetszett, de Schnitzler nem hagyta Molnárt, talán kissé találva is érezte magát,
mert az élet hangulatainak a cselekvések központjába való illesztésével testvérek ők
mind a ketten, csak mig az egyik Pest szemével néz, addig a másik Bécs tekintetével Iát.
– Ha Molnár se többet, se kevesebbet nem irt
volna, mint a Liliomot, az is elég lett volna
ahhoz, hogy nagy költőnek tartsam.
Ez volt az egyetlen kijelentése Schnitzlernek,
amellyel őszintén, szivből megmondta véleményét egy magyar iróról.
Az ebéd már vége felé közeledett, a beszélgetés intimre fordult. Schnitzler nem tagadta meg magát, hiszen nővel beszélt, hát a
bubifrizuráról is szó esett. Minden nő, aki még kontyot hord – mondotta – a fej
harmoniáját bontja meg. Én minden nőnek csak a bubifrizurát ajánlhatom. Mindenesetre
érdekes, gondoltam és igyekeztem Hans Müllerre
és legújabb darabjára, a Veronikára forditani a
beszélgetést, de mind hiába, Schnitzler
ugyanolyan jó diplomata, mint amilyen jó iró, nem nyilatkozik és ha mond véleményt,
olyan mosolyba csomagolja, hogy nem, vagy csak nehezen lehet észrevenni, a fontosat
tartja-e közhelynek, vagy a széljegyzeteiben van egy vallomása.
Már Csehovnál, Dosztojevszkynél tartottunk, amikor a háziasszony, aki egyébként Schnitzler huga, nyugtalanul tekintgetett az
ablakra. A napot még a legnagyobb erőfeszités árán sem lehetett kiszoritani a
szobából. Elkezdte hát kérlelni bátyját:
– De oly szépen süt, sokkal világosabb, mint a villany, nem olthatom
oldhatom
még el a lámpát?
– Nem, – volt a válasz – nem tudok villany nélkül meglenni
– De hát olyan furcsa ez a világitás.
– Dann dreh' die Sonne ab. – (Akkor
csavard el a napot.misslungene
Übersetzung)
Ez Arthur Schnitzler, akinek fejedelmi
gesztusainál csak egyszerü emberi szive a hatalmasabb hatalom. Ezért bálványozzák a
bécsiek és ezért volt nagy élmény a vele való
együttlét.
Lengyel Vilma.
Gespräch mit
Arthur Schnitzler.
Wien hat eine eigentümliche Atmosphäre. Der
äußerliche, entzückende Glanz der Metropole, die epochengetreue Dekadenz des
prächtigen Vergnügungsangebots, die Dynamik und Lebensfreude touristischer
Streifzüge, die stille Weltabgeschiedenheit der Kunst und der Wissenschaft, die
rührende Familienliebe des Spießbürgers und die verkommene Liebelei des Abenteurers,
die untrennbar voneinander existieren und die sterben müssen, sobald sie ihre
jeweilige Entsprechung verlieren. Jedem Wiener
wohnen diese Eigenschaften inne, diese Sehnsüchte, dem einen in größerem, dem anderen
in kleinerem Ausmaß; so hält sich jeder für das auserwählte Kind der Stadt, für das
Weaner Kind, das von Gott in bester Laune
geschaffen worden ist. Tränen der Wehmut sind kaum herabgelaufen, schon sind sie
vergessen, und der Becher des Vergnügens ist noch nicht geleert, schon ist die
Melancholie im Begriff, ihr schwarzes Tuch zu entfalten. Der Tod und die Liebe
spielen so Fangen im Herzen der Wiener wie die
Frühlingsbrise mit dem ersten Schmetterling. Unvergesslich nett und schrullig sind
die Wiener, leichtsinnig, gutherzig,
verständnisvoll und solidarisch.
Was aber dem einfachen Kind des Volkes (seit je und auch heute noch) unreflektiert
innewohnt, das haben Wiener Talente – ob Musiker,
Schriftsteller, Dichter oder Künstler –, den mächtigen Eingaben der Intuition
folgend, immer schon in ihren beredten Werken verewigt. Wien wohnte den Dingen inne: Ob Mozarts Zauberflöte oder ein Walzer von
Strauss erklingt, oder
Bittners Te
Deum
Julius Bittner war ein zeitgenössischer Wiener Komponist, Journalist und Jurist. Dessen
Große Messe mit Te Deum für Soli, gemischten
Chor, großes Orchester und Orgel wurde am 6. 3. 1926 im Großen Konzerthaussaal in Wien uraufgeführt. auf der Orgel ertönt oder ob es
eben aus den Novellen Arthur Schnitzlers
hervorlächelt. Die Probleme verlieren hier ihr drückendes Gewicht, die Tiefe
offenbart sich an der Oberfläche, nimmt ein Bad im heiteren Sonnenlicht und schon ist
es kein Problem mehr; es ist klar und natürlich; wir brauchen nur dem Gedanken
Glauben zu schenken, der unserem Herzen entspringt. Und haben die Wiener etwa nicht recht? Ist das denn nicht die einzige richtige
Wahrheit? Das will zumindest in jedem seiner Werke Arthur Schnitzler beweisen, und man muss Arthur Schnitzler heute für den am tiefsten schürfenden Kenner und besten
Arzt, aber auch den blindesten Liebhaber der Wiener Seele halten. Die verbitterten und verzagten Barbiere, die in den
abseitigsten Frisörläden Wiens Schaum anrühren,
hängen Traumbildern nach und huldigen Schnitzlers Werken genauso wie die oberen Zehntausend, die Herren und Damen
im Seidenpyjama. Auf dem Schoß der kleinen Näherinnen in der Straßenbahn und beim
Nachmittagstee finden sich Bücher von Schnitzler; in den Falten der Zobelfelle stecken Bücher von Schnitzler. Warum wohl? Schnitzlers Bücher halten Wien einen Spiegel vor und in diesem Spiegel kann sich ein jeder
wiedererkennen.
Im Kreise meiner Wiener Bekannten war ich die am
meisten beneidete Person, als ich zusammen mit Arthur Schnitzler zu Mittag aß. Wir waren zu zweit bei einem sehr
angesehenen Wiener
Professor
Markus Hajek, Schnitzlers Schwager eingeladen. Im prächtigen
Speisezimmer empfingen uns am nämlichen Mittag zugezogene Gardinen und taghelle
elektrische Beleuchtung. Zunächst verstand ich diesen seltsamen Brauch nicht. Es
schien die Sonne; darüber hätte man sich doch freuen müssen. Stattdessen versperrte
man sorgfältig den Weg eines jeden kleinen hereinlachenden Strahls; ein unkundiger
Mensch tut aber besser daran, vorsichtig zu sein und nicht allzu viel zu fragen, um
sich nicht zu blamieren. Schnitzlers kleine
Figur, sein weißer Doktorbart, seine tiefsitzenden grauen Augen
– Hätte Molnár nichts als
Liliom
Molnárs erfolgreichstes Stück, erstmals in
Budapest am 7. 12. 1909 und
seit 1912 auch regelmäßig an deutschen Bühnen aufgeführt. Schnitzler sah es bei einer Inszenierung am
10. 1. 1924 am Raimundtheater,
bei der auch sein Sohn Heinrich in einer
kleinen Rolle auftrat. geschrieben, das allein würde mir ausreichen, ihn
für einen großen Dichter zu halten.
Das war die einzige Aussage von Schnitzler, in
der er aufrichtig und von Herzen seine Meinung über einen ungarischen Schriftsteller
ausdrückte.
Das Mittagessen neigte sich schon seinem Ende zu, das Gespräch nahm eine Wendung ins
Privatere. Schnitzler verleugnete sich nicht,
sprach er doch mit einer Frau;
Wir sind nun bei Čechov und Dostojewski angelangt, als unsere Gastgeberin, übrigens Schnitzlers jüngere
Schwester
Schnitzler war der Erstgeborene, er hatte
einen drei Jahre jüngeren Bruder und – mit Gisela – eine fünf
Jahre jüngere Schwester., mehrmals unruhig zum Fenster blickte. Die Sonne
ließ sich selbst bei der größten Anstrengung nicht aus dem Zimmer aussperren. Also
fing sie an, auf ihren Bruder einzureden:
– Die Sonne scheint doch so schön, ist auch viel heller als das elektrische Licht,
darf ich nicht vielleicht die Lampe ausschalten?
– Nein – lautete die Antwort –, ich kann das Lampenlicht nicht missen.
– Aber diese Beleuchtung ist so sonderbar.
– Dann dreh’ die Sonne ab.Als Ausspruch wirkt es dem anekdotischen
»Geh mir ein wenig aus der Sonne« nachgebildet, das Diogenes sich von Alexander dem Großen gewünscht haben soll. Eine negative Einstellung Schnitzlers zum Tageslicht ist ansonsten
nicht tradiert.
Das ist also Arthur Schnitzler; nur sein
einfaches Menschenherz ist eine noch mächtigere Macht als seine fürstlichen Gesten.
Deshalb vergöttern ihn die Wiener und deshalb war
das Beisammensein mit ihm ein so großes Erlebnis.
Vilma Lengyel.